AZ ALÁBBI RÉSZ KAPOSVÁRI DIPLOMADOLGOZATOM RÉSZE,

TEHÁT SZERZŐI JOGOK VÉDIK!

VARGYAS ILDIKÓ

RUHÁZKODÁS, VISELET

Őseink ruházatukban az ázsiai ruhadarabokat hordták és azokat fejlesztették tovább, így Európában egyedülálló viselettel jelentek meg. Ruhadarabjaink ősi formában Magyarországon    megérték a mát. A művelt Európa –, majd a többi földrészek – nem a rómaiak és a bizánciak tógáit vagy a germánok szőr- és állatbőr öltözékét, hanem a magyarok viseletét vették át. A kazakból lett az "zakó", a kazakból és a nadrágból lett az "öltöny", a háromnegyedes cipőinkből lett a "mokaszin", a kaftánból lett a "kabát", a kepenegből lett a "télikabát" és a süvegből alakult ki a "kalap". Erről – mint sok minden másról – a világ megfeledkezett. A magyarok jólöltözöttsége messze földön híres volt. Gardézi írta 920 táján, hogy "a magyarok ruhája brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyöngyökkel berakottak". A jólöltözöttség őseinknél annál is inkább volt feltűnő, mert a jólöltözöttség nemcsak az előkelőkre, hanem a szabad harcosokra és a köznépre is érvényes volt. Nem véletlen, hogy a "Dzsajháni-hagyomány" több szövege írja, hogy "a magyarok nagyon gazdag emberek", illetve "vagyonosak és szembetűnően gazdagok". Bölcs Leó császár kiemeli, hogy a magyarok a "perzsa-arab divatot utánozzák"; ezt erősíti meg Ibn Ruszta, aki szerint a "türkök" "ruházata hasonló a mohamedán ruházathoz". II. Szilveszter pápa (†1003) jegyezte meg, hogy "egy nép van Európában, amely nem európai: a magyar". Az ősmagyarok viseletére jellemző volt, hogy a férfi- és a női viselet között alig volt különbség; legfeljebb a nők ruhái finomabb anyagból készültek. A ruhaanyagok egy része arab-perzsa és bizánci kézen jutott el a magyarokhoz, a "brokát" elnevezés a perzsáktól került a törökökhöz, így hozzánk is. Török eredetű szó a bársony is; ruhaanyagként való használata őseinknél általános volt. Ibn Ruszta leírja, hogy "a magyarok selyembrokátot, szőtteseket és más bizánci iparcikkeket vásárolnak a bizánciaktól". Gardézi a köznép "kendervászonból, lenvászonból, bőrből, prémből és nemezből" készült ruháit említi meg. A "vászon" szó perzsa eredetű; példázza a lovas népek szerepét a ruházatok kialakulásánál. "Kender" szavunk egyaránt jelentett kendert és lent, az arab "katan" szó viszont lent, lenvásznat jelent; nyelvészeink szerint lehetséges, hogy "kötény" szavunk innen származik. Nem említették az auktorok a természetes gyapjúból készült ruhaanyagokat, hiszen ez Európában ismert volt. Őseink a szláv eredetű "ruha" szó helyett régebben "öltő" és "gúnya" néven nevezték viseletüket. Az említett anyagokon kívül természetesen hidegben állati bőröket is hordtak. Őseink hétköznapi viseletükhöz a vászon, a bőr, a nemez stb. ruhaanyagokat és a ruhákat maguk állították elő.

Férfi-viselet

A férfiak (és nők) felsőtestét felálló nyakú rövid finom kender- vagy lenvászonból készült dísztelen ing fedte, melynek fodrozódó ujját csuklójuknál, amint a nadrágot a bokánál leszorították. Ilyen leszorító ezüstpántok a zempléni sírból is kerültek elő. Az ing nyaka mereven felállt, akárcsak a mai "orosz" ingeké, de volt olyan honfoglalás kori ing is, amely középen gombolódott. Voltak változatok, ahol az ing szinte a térdig ért és amelyet derékon széles bőrövvel szorítottak le. Ezen bevarrott ujjú ing mellett gyakori volt a mellévarrott szabású ing, amelynek ujjait közvetlenül a nyak mellé varrták és korcban futó madzaggal húzták össze és a könnyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával láttak el. A ruhák összekötésére gombokat, pitykéket, szalagot és kötőt használtak. Az egyszerű varrásból alakult ki az inghímzés divatja. A férfiak és a nők – mint minden belső-ázsiai lovas nép – altestükön is hordtak hosszú alsóruhát, amely szintén lenből vagy kenderből készült. Hideg idő esetén több alsóruhát is magukra öltöttek. A felsőruha alatt teljes alsóruházatot is viseltek; és az alsóruha viseletének divatját a magyarok hozták be a "kultúrált" Európába. Ezt az alsóneműt a "szkíta kabáttal" együtt a bizánci források is megemlítik. A férfiak szűk alsónadrágját korcba fűzött zsineggel húzták össze és kötötték meg derékon. A férfiak mokaszinba vagy csizmába befogott bő nadrágot viseltek, amilyent a hunok kecskebőrből készítettek. A férfiak (és nők) felsőtestét felálló nyakú rövid finom kender- vagy lenvászonból készült dísztelen ing fedte, melynek fodrozódó ujját csuklójuknál, amint a nadrágot a bokánál leszorították. Ilyen leszorító ezüstpántok a zempléni sírból is kerültek elő. Az ing nyaka mereven felállt, akárcsak a mai "orosz" ingeké, de volt olyan honfoglalás kori ing is, amely középen gombolódott. Voltak változatok, ahol az ing szinte a térdig ért és amelyet derékon széles bőrövvel szorítottak le. Ezen bevarrott ujjú ing mellett gyakori volt a mellévarrott szabású ing, amelynek ujjait közvetlenül a nyak mellé varrták és korcban futó madzaggal húzták össze és a könnyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával láttak el. A ruhák összekötésére gombokat, pitykéket, szalagot és kötőt használtak. Az egyszerű varrásból alakult ki az inghímzés divatja. A férfiak és a nők – mint minden belső-ázsiai lovas nép – altestükön is hordtak hosszú alsóruhát, amely szintén lenből vagy kenderből készült. Hideg idő esetén több alsóruhát is magukra öltöttek. A felsőruha alatt teljes alsóruházatot is viseltek; és az alsóruha viseletének divatját a magyarok hozták be a "kultúrált" Európába. Ezt az alsóneműt a "szkíta kabáttal" együtt a bizánci források is megemlítik. A férfiak szűk alsónadrágját korcba fűzött zsineggel húzták össze és kötötték meg derékon. A férfiak mokaszinba vagy csizmába befogott bő nadrágot viseltek, amilyent a hunok kecskebőrből készítettek. A férfiak felsőruhája ujjas, derékban övvel átkötött, textilből vagy bőranyagból készült derékon alul – combközépig – és "háromnegyedes" nemesfém veretekkel vagy felvarrott érmékkel ékesített ujjas kabát, a kaftán volt. E kabát vagy gombra nyílott, vagy a két szárnyat övvel szorították a testhez. E kaftán jobbkezeseknél balról jobbra nyílott, hogy a nyilazásnál ne legyen akadály. A lovaglás miatt a kaftán nemcsak hátul, de kétoldalt is fel volt vágva. Ezt a kabátot a bizánci történetírók "szkíta kabátnak" nevezték. A dolmány csak a török időkben került hazánkba, a zeke vagy kankó kései származék. A nemezből készült kepeneg (köpönyeg) neve ótörök eredetű és ősi belső-ázsiai viselet. Ez eredetileg nemeztakaró lehetett, melyet rossz időjáráskor vettek fel. A szőrős bőrből készült ködmönnek, mint ujjas szőrmeviseletnek van rövid és hosszabb változata; ősi eurázsiai türk viselet. Régebben bekecsnek, kozsoknak, dakunak és kuzsnak is nevezték. A régebbi fajták egyenes szabásúak voltak, az újabbak derékban toldottak. A kucsma hegyes bőr- vagy nemezsüveg, amelynek csúcsát szépen díszített fémből készített előkúppal látták el. Őseink fejükre kerek vászonsapkát, télen karimátlan báránybőr süveget vagy prémszegélyű kalapot húztak. A ruha-kiegészítők. A magyarok nemzetségeinek vezető családjai és katonai kíséretük előkelői hatalmukkal, származásukkal, de egész megjelenésükkel igyekeztek méltóságukat kihangsúlyozni. E rangos réteg igényei sajátos művészetet hívtak életre. A ránk maradt emlékek legnagyobb része a viselet tartozéka; ékszerek, a ruházat ékítményei, felszerelési tárgyak és fegyverek. A pompa legnagyobb része – a ruha – ma már nem áll rendelkezésünkre, csak a fémből készült "tartozékokkal" gazdálkodhatunk. A kereszténység elterjedésével legtöbbször már csak egyszerű bőr- vagy textilövek kerültek eltemetésre, melyekre a vas- és bronzcsatok utalnak. Nyakukban üreges ereklyetartó kereszteket vagy öntött mellkereszteket viseltek. A néprajzból és rokon népektől származó adatok lapján bizonyosnak látszik, az alsó ing (ümüg) viselése. Ezt erősíti az  a tény is, hogy a keleti népeknél – de még a közelmúlt magyar falvaiban is—a férfiak a legritkább esetben mutatkoztak félmeztelenül, vagy akárcsak hiányos öltözetben. Ez a már prüdériába hajló merev hozzáállás a praktikus szempontok mellett talán abból a Bakay Kornél által nevesített okból is eredeztethető, miszerint a keleti népek gyakran irtóznak a meztelenségtől, mert a rabszolgaságot idézi számukra. A hajviselet ősidőktől fogva a nemek és korosztályok közötti megkülönböztető jelzésre szolgál. Mivel lassan nő, s változtatni nehéz volt rajta, ezért tilthatták is a vágását. Társadalmi rangot is jelölhetett, fontosságát jelzik mondásaink: hajkoronát visel, hajba kap, üstökön ragad.

Női viselet

A belső-ázsiai népekre jellemző, hogy a nők férfiak módjára ruházkodtak, ez az európaiak szemében visszataszítónak tűnt. A női felső-viselet középen gombolódó és kétoldalt valamint hátul derékig kivágott ujjaskabát, a kazak volt, ami fölé kaftánszerű köpönyeg került. A női kazak háromnegyedes hosszúságú volt, amelyet, hogy a lóra fel lehessen szállni nemcsak hátul, hanem kétoldalt is felvágtak. A megmaradt veretek alapján tudjuk, hogy ezek a kazakok derékban "svájfoltak" voltak, széleit prémekkel vagy fémveretekkel díszítették. A női kaftán vagy elöl nyitott volt és gombsor tartotta össze, vagy szárnyát két oldalra csapták. Ez a felsőruha a térdet is takarta, szegélyét gyöngy- és fémdíszekkel ékesítették. A derékon pártaövvel csatolták össze. A felsőtestet borító ruhák ujjai mind derékból szabottak voltak. A kazakot bő és csizmába szorított nadrág fölött viselték. A női felsőruha egyforma volt akár egy fejedelemasszony, akár egy szegényebb népréteghez tartozó viselte. A különbség mindössze a díszítményben mutatkozott. A szegényebbeknél nem találkozhatunk fényűző anyagokkal. A női ruhák fontos alsóruha-darabja a pendely, olyan vászonlepel volt, amelyet oldalt összevarrtak és a derékon megkötöttek. Valószínűleg akkor vált önálló ruhadarabbá, amikor a hosszú-ing megrövidült. Az idők folyamán – a XIII. században – az ősi pendely alsószoknyává alakult és szoknyát, majd kötényt kötöttek föléje. A közbülső szakaszt a csángók félig kötény, félig lepelszoknyája, a "katrinca" vagy a kalotaszegi nők elől nyitott, feltűrt "muszuj"-szoknyája képviselte. A nők viselete többrétegű volt, az ingre több rétegben borult a felsőruházat (kazak vagy kaftán). A finom lenvászonból- vagy kendervászonból készült bal vállon egy gombbal kapcsolódó ing nyaka merev, álló nyak volt, fémveretekkel. Az asszonyok viselete a férfiakénál sokkal díszesebb lehetett. A lányok pártát, a módosabb asszonyok korongos és csüngős veretekkel vagy prémmel díszített süveget hordtak. Ékszereiket különféle fülbevalók és hajkarikák, hajfonatdíszek, nyakláncra fűzött gyöngyök, félhold alakú csüngők, karperecek, gyűrűféleségek alkották. A női és gyermekruhák álló ingnyakára rombusz alakú és kéttagú csüngős vereteket varrtak, az ing fülesgombokkal záródott. Gyöngyvarrottas vagy pitykékkel díszített ingük fölött négyzetes és félhold alakú csüngős veretekkel vagy préselt rozettákkal szegélyezett brokát vagy selyem kaftánt viseltek. Varkocsukba csiszolt kagylókat és gyöngyöket fűztek, végükre díszes korongokat függesztettek. A ruhaujj összefogására karperecek szolgáltak. Az ezüstből vagy bronzból készített S-végű hajkarikák jellegzetes köznépi ékszerei a honfoglalás és az államalapítás korának. Óvó-védő szerepet tölthettek be az állatfejben végződő karperecek, melyeket előszeretettel használtak a korszak során. Az ing magas nyakát gyakran csüngők vagy gyöngyök díszítették. A honfoglalás kori sírokban csüngős és korongos párta-maradványokat találtak. A párta nem egyszer mezőkre tagolt széles pántokból állt, amelyről csüngősor függött a homlokra. A lányok párta jellegű fejdíszének teteje nyitott lehetett, ahogyan erre "hajadon" szavunkból és különböző népi szólásokból ("bekötik a fejét") következtethetünk. Hajfonataikba a nők gyöngyöket, fémkarikákat, kagylókorongokat és átfúrt pénzeket fűztek; igen szépek a páros korongos varkocsdíszek, amelyeket többnyire aranylemezekből készítettek és növényi motívumok mellett különféle csodás állatok is díszítettek. A női sírokban talált leletek alapján tudjuk hogy a nők is övvel rögzítették felsőruhájukat. Őseink viseletét legtovább a torockóiak és a kalotaszegiek őrizték meg. A honfoglalás kori nők éppoly alacsony szárú veretes csizmákat hordtak, mint a férfiak; alatta vastag harisnyát viseltek. Honfoglaló asszonyaink csizmája oldalt varrottak és puha talpúak voltak, orruk felfelé hajlott. Lehetséges, hogy már a honfoglalás korában ismerték a sarkos csizmát; a sarok a kengyel hátracsúszását akadályozta meg. A csizmák általában bőrből készültek, de hordtak nemezcsizmát is. A női csizmánál a színnek is jelentőséget tulajdonítottak; ezt népi szólásaink is őrzik: "Piros csizma táncba való, sárga csizma sárba való". A ruhaékszerek, amelyek saját funkcióikon túl a ruházatot is segítették abban, hogy a gyakorlati igényeken túl ékesítő, jelölő vagy hiedelem eredetű célokat is szolgáljon. Az ékszerek ősi funkciója a népi rétegeknél maradt meg csont, szarú és lószőr formában. Viseltek fülbevalókat, karpereceket és gyűrűket. Az asszonyok lovának szerszámjai is ékesebbek. A nők számára készültek az ezüstlemezekből kivert vagy csontfaragásos berakással díszített kápájú nyergek is. Sokfelől ismert a ma is élő keleti – főleg belső-ázsiai – szokás, hogy a nők hajfonatukba különböző ékességeket, gyöngyöket, átfúrt pénzeket fűznek. Hasonló díszeket találunk a honfoglaláskori női sírokban is. Varkocsukba egyszerű fémkarikákat fűztek, csiszolt kagylókorongokat függesztettek. A nők legfeltűnőbb ékességei a nagy változatosságban készített páros korongos varkocsdíszek voltak. Ruháikon a gombok általában veretesek voltak. Bár a nők ékszereit ugyanazok az ötvösök készítették, mint a férfiakét, mégis nagy a különbség köztük, a Nagyszentmiklósi férfi aranykészlet meglepően egyszerű, míg a női készleten pompás állatok nyüzsögnek természetelvű és mitologikus elemekkel keverten. Az állatábrázolások főleg női holmikon jelennek meg. Érdekes megfigyelés, hogy őseink útjaik, majd a "kalandozások" során megszerzett ékszereket sohasem használták, hanem azok beolvasztva alapanyagul szolgáltak. Idegen ékszerek magyar sírokból nem kerültek elő. Honfoglaló magyarjaink csak saját ötvöseik által készített, saját jelképrendszerükkel díszített tárgyakat viseltek. - A női ékszerek közül a legjelentősebbek a párosan előforduló hajfonatdíszek, amelyeket a sírban talált helyzetük miatt "mellkorongoknak" neveznek. Ezek művészi kivitelük miatt párhuzamba állíthatók a férfiak tarsolylemezeivel. A mellkorongok varkocsba fűzve vagy szíjon csüngtek le és a mellet takarták. Néha gyöngysor is függött rajtuk. E korongokon többnyire az életfa-palmetta fája magaslik, de sas-, turul-ábrázolást is ismerünk. A fügGesztett, aranyozott hátterű csüngős korongok járás közben átvették a mozgás ritmusát és menet közben csilingelő hangot adtak. A korongok vagy öntéssel vagy vékony ezüstlemez kidolgozásával készültek. - A bogyósoros fülbevaló keleti örökségünk, viszont a granulált darabok már európai készítésűeknek tűnnek. Árpád magyarjainak ötvösei a domborításnak – a poncolásnak – kitűnő mesterei voltak. A X. század közepe után megjelennek a nemcsak a magyarokra, hanem más lovas népekre is jellemző S-végű karikák, amelyeket a hajfonatba, kendőre vagy szíjra fűzve hordtak. Belső-ázsiai szokás, hogy a nők hajfonatukba különböző ékességeket, gyöngyöket és átfúrt pénzeket tesznek.

KAFTÁN

„Felsőruhaként valószínűleg széles gallérral és kihajtóval szabott, combközépig , vagy térdig érő, derékig szűkebb, attól lefelé bő kaftánt viseltek. Ennek jobb szárnyát a bal testfélre hajtották és rendszerint csak övvel szorították le. De valószínű, hogy voltak gombos változatok is, legalábbis a sírokban talált leletanyag erről tanúskodik. Az előkelő emberek kaftánja bizánci selyembrokátból készült, az egyszerűbb embereké pedig szövött anyagból, vagy nemezből. A kaftánt mindenki tehetőssége szerint fémveretekkel díszítette, míg mások a portyákon szerzett pénzekből varrtak fel néhányat a melltájékra. Egy kiemelkedő gazdagságú vitézt., selyem és gyapjúruhái fölé húzott bőrkaftánban temették el, a kaftán elejét és hátát, legalább kilenc-tíz sorban, mintegy kétszáz aranyozott ezüst, háromféle mintájú kerek veretecskével ékesítették. A kaftán jobb szárnyát a bal oldalra hajtva, öt bronz füles gombbal gombolták össze a mellkason, de még gazdag veretes övvel is átkötötték (Zemplén, Szélmalomdomb). A régészeti megfigyelések szerint, tehát a gombolást és az övezést együtt, és külön is alkalmazták. A kaftánt kerek veretekkel való díszítésére, más temetkezések esetében is gyanakodhatunk. (v.ö. Magyar Attila: A X. Századi Magyarok kísérleti régész szemmel)