MEGYER TÖRZS DÉLI GYEPÜVÉDŐI
LOVAS HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYESÜLET

...VAD MÉNES AKÁRHÁNY VAD ANYÁTÓL ELLETT, BARANGOL A SÍKON,
ETEL VIZE MELLETT VEMHEDZIK A KANCA, VIHAROS SZÁLLÁNGTÓL, FENE TÁLTOS-MÉNTŐL FUTÓZÓ VILLÁMTÓL...
MENÜ

"Él még, él az Isten,

a magyarok Istene,

Elfordítva nincs még e néptől szeme,

S az még, aki régen:

Harcra hát magyar nép!

Isten a vezéred:

Diadalmat szerez a te hulló véred!

Minden ellenségen.

(Arany nos)

 

Hiszek a magyar hősregékben, egy ezredévnek erejében, hiszem létünknek szent csodái, s titkon vezérlő csillagát; Hiszem, hogy örökünk e föld itt, hogy tündér volt a Csodaszarvas, s Attila pásztorlelte kardja valóban Isten kardja volt; Hiszem Árpádnak hős csatáit, s hiszem hogy halmon, rónaságon egy-egy sejtelmes fuvalomban az Ősök lelke lengedez... (Sajó Sándor)

 

A CSAPAT

 


 

TURUL

 

 

A visszacsapó íj

„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!" - foglalták imáikba Nyugat-Európa népei több mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely vidékén. Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullott. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, melynek szélessége 800 méter. Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, de nem csak ők használták, hanem más lovas műveltségű népek is Eurázsia belsejében.

 

VISSZACSAPÓ

 

A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait választották, melyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, hogy C hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel ragasztottak több rétegben finomra csiszolt, vékony szarulemezeket, és szintén több rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan kiszárítottak, így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot erősítettek, amire az ideget kötötték.

 

A visszacsapó íj

Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták, hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl. Ez abban állott, hogy a karokat a természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), és az ideg rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt, hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az íjak használatára való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak háborúkban, hanem vadászatra is használták.

SZKÍTA

A harcmodor

Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe. A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértetviseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánonlovagoltak. A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták, megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek. A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembefordultak.

 

LOVAS

 

Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj", "haj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt.

Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.

Menü

Hírek

Asztali nézet